Tehermentesítés

A közelmúltban, egy kedves barátommal a lelki terhekről beszélgettünk. Arról, hogy honnan erednek ezek a terhek, meddig cipeljük őket, és arról, hogy mennyiféle technika, és hányféle módszer létezik lelki szarjaink lerakására.

Pucolás, oldás, állítás, elengedés, kifújás, megélés, újjászületés, pszichoterápia, szomato-terápia, érzelmi blokk-oldás, pszicho-szomatikus szemlélet…MIVAAAN???

Próbáltam mélyebben is beleásni magam kicsit a témába, de nagyon gyorsan szembesültem vele, hogy a lélekgyógyászat nevű spirituális irányzat feneketlen kút. Olyan útvesztő, amely számomra túlontúl, és feleslegesen bonyolult. Számomra.

Hogy miért?

Azért, mert lelki teher szerintem nem létezik. Azt gondolom, amikor lelki teherről beszélünk, csupán arról van szó, hogy a múltunkból hozott emlékeinket, és a jövőnkbe vetített elvárásainkat töltjük meg érzelmekkel, melyeknek ezáltal pozitív vagy negatív töltetük, ha úgy tetszik súlyuk lesz. Minél intenzívebb az emlékhez, vagy elváráshoz tartozó érzelem, annál szebb, vagy rondább lelki ‘teher’ lesz belőle.

Ahhoz, hogy erre rájöhessek, meg kellett értenem valamit.

Meg kellett értenem, hogy minden ami az életemben rossz, vagy jó, csak azért rossz vagy jó, mert én azt mondom rá. Minden, amit én szépnek vagy csúnyának látok, csak azért szép vagy csúnya, mert én úgy akarom látni. Az emberek, a dolgok, az élethelyzetek bizony nélkülem – pontosabban az én véleményem nélkül is – azok, amik. Emberek, dolgok, élethelyzetek. Például a Rózsa nem azért, nem attól szép, mert te vagy én annak látjuk.  A Rózsa önmaga által, önmagáért olyan, amilyen. Magasról köp rá, hogy te vagy én mit gondolunk róla.

Tudom, hogy ez első nekifutásra talán kicsit furcsán hangzik. Sőt, másodikra is. Pedig így van. Minden, ami körülvesz engem, csak azért jelenti számomra azt amit jelent, mert én az akarom. Az, hogy én miért akarom, hogy valami jó vagy rossz, szép vagy csúnya legyen, hogy miért döntök a boldogság, vagy a boldogtalanság mellett, már egy másik kérdés. Egy újabb történet. De, most visszatérek inkább a lelki terhekhez.

Nemrég voltam egy kineziológusnál. Kaptam tőle ajándékba egy kezelést. Sose volt dolgom még ilyesmivel, gondoltam megsasolom mi ez. Nagyon mélyre ásott. Kétéves koromig mentünk vissza, de semmit nem találtunk, pedig volt miből válogatnia. Például azért, mert…

…mert születésemmel egy vérszadista apát is nyertem magamnak.

Emiatt ‘szuper’ gyerekkorom volt. Csupa móka és kacagás, na meg sírás. Sok sírás. Inkább csak sírás. A katonai szíj csatos fele volt az egyes, a tízes skálán. Fél napokat térdeltem egy fémből készült szemeteslapát élén. Egyszer – úgy nyolc éves lehettem – egy iskolai egyesért leköpte az arcomat, és az is megesett, hogy miután eltört rajtam a fakanál, ökölbe szorított kezének élével a fejem tetejére ütött, a kezéből alul kilógó fakanálnyél csonkjával beszakítva így a koponyámat.

Kineziológus barátom okkal hihette, hogy bele fogunk tenyerelni a lecsóba, és őszintén megvallva én is paráztam kicsit. Féltem, hogy a fater vastag ujjai, nagy lapát kezei olyan mély sebeket hagytak a lelkemen, amiknek a feltépése úgy fog földhöz vágni, mint  villanypásztor az állatkerti páviánokat.

De nem volt semmiféle földhöz vágás. Úgy tűnik lelkileg rendben vagyok. Kiderült, hogy nem csak most vagyok erős, de kétévesen is baromi erős kiskrapek voltam. A kineziológusnál tett látogatásomnak annyi értelme volt (a finom reggelin, és a kávén kívül), hogy rájöjjek, kétévesen ugyanazzal az erővel bírtam, ami ma is megvan bennem. Őserővel születünk. Hova a faszomba tűnne? Itt van az, csak a sok felesleges szartól, amiknek az elfuserált érzelmeinkkel adunk hamis jelentőséget, nem tudunk élni ezzel az erővel. Mert azt hisszük, gyengék vagyunk. Azt, hogy nincs erőnk, mivel folyamatosan ENERGIÁT ADUNK a lelki bajainknak még azzal is, hogy meg akarjuk oldani, le akarjuk rakni, el akarjuk tüntetni őket. De hova a picsába dugjam a rossz (vagy jó) érzelmekkel feltöltött emlékeimet, hogy ne okozzanak fejtörést? Hm?

Hát, a jelenbe.

Minden lelki terhem értelmét veszíti, ha felfogom végre, hogy csak azért létezik, mert én azt akarom, hogy létezzen. A paradoxon az, hogy pont ezek a szarok kellenek ahhoz, hogy azzá váljak, aki Vagyok.

Számomra a lelki teher abban a pillanatban megszűnt létezni, ahogy nyolcévesen egy verés után megmondtam apámnak: “úgy is csak addig fáj, amíg ütsz”.

Mennyi ideig tartott ezt megérteni? Nullpercig. Plusz kicsivel tovább, mint harmincöt évig. Pucolunk, pucoltatunk, oldunk, elengedünk, kifújunk, állítunk, rengeteg energiát és időt fektetünk bele valamibe, amit otthon, egyetlen perc alatt, akár a wc-n ülve is megérthetünk.

Azt, hogy valami csakis azért fáj, mert azt akarom. Csakis addig fáj, amíg azt akarom. És azt, hogy NEM KELL ezt akarnom.

A felismerés, és a megértés általi elfogadás pedig olyan egyszerű, annyira könnyű, és gyors folyamat, hogy leírni tovább tartott…

Ha egy lelki teher túl nehéz neked, az csak azért van, mert már nem hozzád tartozik. Nem kell nemlétező terheket cipelned.