Kemény, de folyik

Kiruccanást adott az élet. Nem kicsit, hanem nagyon nagyot. Az lett, hogy akaratomon kívül Indiába, Rishikeshbe történtem magam. Azt, hogy akaratomon kívül, azt úgy tessék érteni, hogy ez nem egy tervezett utazás volt, hanem egy… nem is tudom, minek nevezzem… Ajándék? Lehetőség?

Ajándék. Az élettől. Olyan emberek által, olyan szeretettől vezérelve, amiről eddig, asszem csak könyvekben olvastam.

Mindegy is, hogy minek nevezem, mert úgysem tudnám megfogalmazni és leírni ezt. A szeretetet nem lehet elmondani. Azt érezni lehet.

Szóval hozta az élet, hogy ide lehetek és én ide lettem. A kétnapos utazás önmagában megérne egy sztorit – ha csak azt vesszük, hogy a mindössze tizenhat szavas angoltudásommal keltem útra – de most nem erről szeretnék írni. Bár, lepötyögöm majd az olyan kalandokat is, mint például hogy hogyan derítettem ki vérszegény nyelvtudásommal Dubaiban az átszállásnál, hogy a csomagomat ott is át kell-e vennem, vagy majd csak delhiben, az út végén. Mert ugye ott, ahol még anyanyelven tehettem volna, nem jártam utána ennek. Se. Vagy, hogy hogyan történt, hogy alig tíz perccel a Delhii megérkezésem után máris egy gépfegyverrel találtam szembe magam. Vicces sztorik, majd jövök ezekkel is, de most inkább a varázsról beszélnék, ami kicsivel megérkezésem után vágott tarkón. Pedig nem is a varázs vágott oda először, hanem a valóság. Az üt a legnagyobbat.

Egy barátom biztosított róla, hogy a reptér kijáratánál, egy a részletekbe beavatott sofőr fog várni rám, odacsalogató táblával a kezében, és ő majd eljuttat engem Delhiből Rishikeshbe. Így lettem Mr. és Mrs. Joshi-Jhi. Ugyanis három dolog történhetett és én komolyan nem erőszakoskodom, hogy valamelyik verzióval is alátámasszam az esetet… de!

Elmaradt az egyszemélyes fogadóbizottság. Vagyis, nem biztos, hogy elmaradt, csak lehet, hogy nem tudta, hogy engem keres. Vagyis nem biztos, hogy nem tudta, hogy engem keres, csak lehet, hogy Indiában így írják a nevem. Vagyis nem biztos, hogy lehet hogy így írják a nevem Indiában, de akkor az igazi Mr. és Mrs. Joshi-Ji még mindig várják az ő saját fogadóemberüket. Kusza, mi?

Jozsef Janoska – Rishikesh. Valami ilyesminek kellet volna a táblán állnia. Ehelyett, miután, mint egy ellenőr, harmadszor is végigsétáltam a papírral a kezükben felsorakozott fogadóbizottságok előtt, és már épp az enyhe pánik hangulatát ízlelgettem, egy fiatal srácot láttam meg jó tíz méterrel arrébb, kezében egy ánégyessel: Mr. Mrs. Joshi-Jhi, Rishikesh.

A srác nem volt egyedül. Mellette egy bőröndön ott ült a feleségem Macedóniából és gitározott. Hogy-hogynem, de kisült, hogy engem várnak. Egy fura és érthetetlen árukapcsolás révén a Macedón lány és én lettünk a Joshi házaspár Rishikeshbe. Máig nem értem pontosan, mert a tizenhat szavas szókincs nem volt elegendő hozzá, hogy felfogjam a sztori lényegét, de kicsivel később már a Delhii kavalkád ritmusát felvéve szaladt velünk az út. De még hogy…

Egy, kettő, és háromsávos pályákon haladtunk, ami azt jelenti, hogy esetenként kettő, három és öt autó haladt egymás mellett és most egyáltalán nem túlzok, pláne nem viccelek! Ennyi autót photoshoppal sem tudnék rámontírozni, még egy óriásplakátra se. Az irányjelző használata itt valamiféle sértés lehet, mert mindenki mellőzi. Dudálások nincsenek, viszont egyetlen végtelen dudaszó kíséri ezt a félelmetes, állandónak tűnő, végeláthatatlannak tetsző hömpölygést. A szmog akkora, hogy kolbászt lehet rajta füstölni. A forgalomnak nem sok, hanem sok a sokadikon résztvevője van, és mindenki dudál. Azt hiszem, itt fő szempont lehet az autóvásárlásnál, hogy milyen hangkürt tartozik az alapfelszereltségbe. A jobb kormányos közlekedés őrületnek tűnik, de az is. Önmagában is kihívás lehet egy nem ehhez szokott versenyzőnek, de megfűszerezve az Indiai közlekedésben szereplők létszámával, hozzá adva azt az aprócska felfedezést – amely egyben megmagyarázza a soha abba nem szűnő tülkölést – miszerint előzésnél kötelező dudálni, a szmogot, a sebességet, kavalkádot a a… nah, szóval…

Ez nem játék, gondolná az ember elsőre. Gondoltam is. Még másodjára is. És, csak miután kis időt eltöltöttem ebben a létfolyamban, suhintott meg az a pár angol szó, amit, mint valami hatalmas felismerést, azonnal meg is osztottam a hátsó ülésen addigra már békésen szunyókáló tökidegen nejemmel: Hey! It’s very-very hard, but flow!!

Ez nagyon-nagyon kemény, de folyik!

A reptéren nyert feleséget nem hatotta meg, hogy ettől a felismeréstől könnyebb lett a karmám. Motyogott valamit, talán nem is nekem, hanem az álmában megjelenő Indiai Isteneknek és nyugodtan horpasztott tovább, meghagyva a lehetőséget, hogy egyedül én örüljek magamnak, meg a felismeréseimnek.

Mert, tudod, ott a kocsiban, útban eddigi életem talán legfontosabb állomása felé, fura gondolat kezdte el babrálni a homloklebenyemet. Miután belenyugtattam magam az ingerek rengetegébe, észre kellett vennem, hogy ez a körülöttem hömpölygő erős, sodró áramlás, ez a mindent magával ragadó örvénylő folyó nem ártalmas. Nem bánt engem, hanem a része vagyok. Egyszerűen csak megtörténik velem. És egyetlen pillanatra sem áll meg. Az autónk egyetlenszer sem fékezett álló helyzetre. Hol gyorsabban, hol lassabban, de szünet nélkül voltunk részesei egy olyan folyamnak, amelyben minden résztvevő a pillanat kínálta lehetőségei szerint cselekedett. Nem bízva a másik ember reakcióiban, nem arra számítva, hogy ha sávot vált, ha kikerül, ha megelőz, így vagy úgy, ez vagy az lesz, egyszerűen csak helyesnek tudva saját tetteit. Ha nem látom, nem hiszem el, viszont ettől még működött és én benne voltam. Teljesen. Tapasztaltam és így minden kétséget kizáró bizonyossággá érhetett bennem. Emlékszem, még a szmogtól a torkomat köszörülve, a forgalomtól, a tömegtől, a csilliárdnyi vadiúj ingertől kihegyezett idegekkel is valami kellemes érzés fogott el. Közben pedig arra gondoltam, hogy az Indiai emberek életének – nem csak a vezetésre, de úgy általában a hétköznapjaira – a létezésükre vonatkozó mentalitás alapja valami ilyesmi lehet:

csak hagyd, hogy történjen. Igazuk van. Tudom, mert itt vagyok.

Hála a létben, szeretet a szívben.
2016.02.27.