A figyelemről, ahogy akkor láttam, amikor ezt írtam…
Nem olyan sokkal ezelőttig, eddigi életemet hazugságok, önbecsapások hálójában, amolyan hétköznapi, átlagos zombiként éltem, tökéletesen beszopva a tévé, és e kor szelleme kínálta álomvilág minden hazugságát. Tudtam hol a helyem az életben, és elfogadtam, hogy környezetem rólam alkotott képe szerint, a tőlem elvárt kliséknek megfelelően éljek. Torz tükre voltam egy torz társadalom torz korképének, gyönyörűségesen belepasszolva ebbe a torz világba.
Nem vagyok más, mint a nagy átlag. Nem vagyok jobb, de nem tartom magam rosszabbnak sem embertársaimnál. Mindenkinek olyan vagyok, amilyennek látnak, akik rám nézve megalkotnak egy képet valakiről. Neked is csak a megtestesült kivetülése vagyok annak, amit belém látsz. Te pedig megtestesült kivetülése vagy annak, amit beléd látok. Mert, mint ahogyan Te is, úgy én is rendelkezem azzal a belénk táplált de hibásan működő programmal, amit úgy hívnak, hogy kényszeres megfelelés. A szemedben olyanná kell lennem, amilyen szeretnéd hogy legyek, különben nem kapom meg tőled azt, amire a világon mindennél jobban vágyok. A figyelmedet.
Ez nem egy mai sztori
Mióta világ a világ, az ember a végsőkig képes elmenni azért, hogy másoktól bezsebeljen egy kis figyelmet, némi elismeréssel fűszerezve. Már csecsszopó korunkban világraszóló hisztiket csapunk, csak hogy anyánk figyelmét magunkra vonjuk. Később, mikor cseperedésnek indulunk és lábunk között kézzelfoghatóvá válik a leg-lényegesebb különbség, lány lévén apánk, fiú lévén anyánk figyelméért fogunk kapálózni, mert már tudjuk, hogy felnőttként milyen fontos lesz számunkra egy férfi vagy egy nő elismerése. Én ide vezetem vissza azt, hogy a lány gyerekek apásak, fiú társaik pedig anyásak. Később, felnőtt korunkban aztán már végképp beleéljük magunkat ebbe a szerepbe, és igazi ezerarcú színészekké képezzük ki magunkat.
Persze nyolc elemivel nehéz ezt kisakkozni, szóval lehet, hogy tévedek.
Lényeg a lényeg, születésünk pillanatától kezdődően ölni és halni is képesek vagyunk néhány jó, vagy rossz szóért (utóbbit csak mazochista beállítottsággal élvezzük, de lényegében ugyanaz, hisz egy mazochistának néhány rossz szó igazából örömforrás, így tulajdonképpen a rossz szavak jó szavak…vagy ilyesmi).
Ez nem annyira bonyolult, mint amilyennek tűnik. Így működünk, oszt jóvan.
De a kivétel erősíti a szabályt…
S ezzel nincs is semmi baj. Ezért élünk. Ettől élünk
A baj akkor kezdődik, ha ezt az egészet rosszul kezeljük. A baj akkor kezdődik, ha nem veszünk tudomást figyelem-kunyeráló lényünk létezéséről, s ahelyett, hogy tudatosan megélnénk azt, hagyjuk, hogy egoista énünk mindenféle ál-történeteket építsen körénk.
Nem az a gond, ha megteszel bizonyos dolgokat azért, hogy ‘elnyerd’ ezzel mások figyelmét. Az a gond, ha még magadnak sem ismered be, hogy ezt a figyelmükért teszed. Tedd. Hisz ha nem kapnál figyelmet, meghalnál. Ha a szakács minden este kidobhatná a főztjét, egy idő után nem főzne többé. Ha a bloggert senki sem olvasná, abbahagyná az írást. Mert feleslegesnek éreznék magukat. Nem kell, hogy mindenki finomnak találja a főztöd, s persze nem is fog tetszeni mindenkinek, amit legutóbb a blogodba írtál. Legyen a kritika építő, avagy romboló, önmagában azt jelenti, hogy figyelnek rád. Pár percre megkaptad valaki figyelmét. Ez pedig nagyon jól esik neked, mert ebből élsz. A figyelem amit megszereztél magadnak, színészkedő lényed tapsviharba vesző elismerése…
Maholnap 40 vagyok, és Joci. Órák óta azon agyalok, hogy ezt most miért írtam le, hisz egyáltalán nem erről akartam beszélni, amikor elkezdtem. De órák óta is csak egyetlen válaszom van.
Azért, hogy néhány percre elnyerjem a figyelmed…
