Higgy, amit akarsz

Szeretem, hogy egy ideje olyan témák jönnek velem szembe az életemben, amely témákkal kapcsolatban – akár kérdések akár válaszok formájában – van bennem mondanivaló. A hit az egyik leggyakrabban visszatérő téma.

Spirituális körökben szinte azonnal rávágná valaki, hogy azért, mert gondom van a hittel. Vagy dolgom, de spirikörökben ez nagyjából ugyan azt jelenti. Nah… hát lehet, hogy igazuk van. Ugyanis valóban jó adag ellenállás volt bennem ezzel kapcsolatban, és ez az ellenállás az idők folyamán csak nőtt, és szilárdult.

Kölyök, provokátor és lázadó koromban ezt a feszültséget azzal vezettem le, hogy minden vallási ünnep közeledtével megosztottam egy, a hitetlenségről szóló videó klipet az iwiwen, később pedig a facebook–on. Éheztem azon alkalmakat, amikor jól elvehettem más emberek hitét. Szinte kiharcoltam az olyan beszélgetéseket, ahol a vallás és a hit szerepeltek fő témaként. Azt gondolom, abban az időben csak egy valami volt bennem nagyobb a hitetlenségnél. Az elfogadás képességének hiánya. Mára legalább ez enyhült kissé. Míg abban az időben idegalapra gyüttem attól, hogy valaki hiszi a Istent, ma már – az élet számos területre nézve – azt vallom, hogy mindenki úgy szórakozik, ahogy akar. Ma már nem hiszem, hogy hinnem kellene abban, hogy senkinek nem kell ne hinnie. Higgyen csak mindenki azt, amit akar. Mást úgy sem tehet. Hogy miért gondolom ezt?

Nos… Jó pár évvel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet a hitről. Egy érdekes kísérletbe avatták be a nézőket, melynek lényege a következő volt.  Tíz, alsó tagozatos, iskoláskorú gyereket vezettek egy osztályterembe. Fiúkat és lányokat vegyesen. A táblán egy feladvány volt látható, s miközben a ‘tanár’ megkérte őket, hogy majd egyesével visszajőve a táblához, oldják meg a feladatot, mintegy véletlenül elkottyintotta magát, hogy azt asztalon lévő lefordított papírlapon, ott van a helyes megoldás. A rejtett kamerás felvételen jól látható, hogy amint a gyerekek egyedül maradtak a feladvánnyal, szinte azonnal megnézik az asztalon ‘felejtett’ papírt. Amikor aztán erről kérdezték őket, a tíz gyerekből kilenc azt hazudta, hogy nem csalt. Kilenc.

A kísérlet folytatása nagyjából ugyanígy zajlott. Új feladvány, ismét egy asztalon felejtett megoldással, de a tanárnő ezúttal hozzátette, hogy vigyázzanak a gyerekek, mert ott a sarokban, azon a piros széken ül egy láthatatlan öreg néni, aki minden mozdulatukat figyeli, és nagyon meg fog haragudni azokra, akik esetleg csalni akarnak, de főleg és pláne azokra, akik hazudnak is. Kitalálod? Bizony! Egyetlen gyerek nem nézte meg az asztalon heverő papírlapot. Még azok sem, akik nem tudták a megoldást. Egyszerűen csak azért, mert hitték, hogy a láthatatlansági mellényt viselő mamó mindent lát és haragos lesz, ha turpisság forog fenn.

Ez az erős kísérlet érdekes módon nem a hitetlenségemben erősített meg. Épp ellenkezőleg. Arra világított rá bennem, hogy minden ember szíve joga kellene, hogy legyen eldönteni hisz-e vagy sem. S persze azt is megmutatta, hogy nem mindig kapunk lehetőséget erre a választásra, és sajnos – tudom, hogy ezt most az ördög mondja belőlem  – de sajnos azt gondolom, ilyen módon Isti nem játszik túl sportszerűen. Na mindegy. Csak mondom. Illetve az ördög ‘csakmondja’.

Ma, ha valakivel a hitről beszélgetek, nem eszem meg reggelire. Meghallgatom, és biztosítom őt arról, hogy hülyeségeket beszél, de! De megteheti, mert szabad ember, és mint olyan, azt hisz és abban hisz, amit és amiben csak akar. Nem? De! Isten? Oké! Buddha? Rendben! Újjászületés? Szuper, akkor még találkozunk, barátom! Semmi sincs, és minden hit és vallás kitaláció manipuláció, üzlet vagy átverés? Na, veled egyetértek. Csak mégsem…

Mégsem, mert időközben rájöttem valamire. Valamire, amit így összefoglalva, igazából még senkinek nem mondtam el. Szóval hajolj közelebb, súgok valamit. 

A hit fontos. Olyannyira, hogy mára azt gondolom, a hit egy kihagyhatatlan lépcsőfoka az ember belső fejlődésének… “lépcsőfoka az ember belső fejlődésének”… “lépcsőfoka az ember fejlődésének”… “lépcsőfoka”. Slusszpassz.

Mióta utoljára csacsogtam hitetlenül, épp egy Khrisna tudatú barátommal, sok víz lefolyt a Gangeszen. Nagyot fordult azóta velem a világ. Ma sem hiszek ugyan, de ma úgy mondom, MÁR nem hiszek. Már tudok. Az elfogadás, aminek köszönhetően mára képes vagyok meghagyni mindenkit a maga valógásában, egyúttal abban is segített, hogy elhiggyem, ez így van jól. Viszont idővel az a hit tudássá nőtte ki magát, ami pedig arra tanított meg, hogy a hit igazából felesleges. Mert tudod mire jöttem rá?

Arra, hogy az életben minden, ami történik, valóságos ha annak látom. Arra, hogy senkiről és semmiről nem kell elhinnem semmit, mert ha ott történik az életemben, akkor az számomra a jelen valósága, és ez nem hit kérdése. Arra, hogy ha ezt tudom, akkor nem kell hinnem és bíznom, mert csak az bízik és hisz, akinek elvárásai vannak.

Arra is rájöttem, hogy annak a Jocinak, aki Isten, Allah vagy a kvantumfizika szabályainak megfelelően bőrkötésbe csomagolva tölti e rövid szakaszát az egyetlen örök életnek, szóval, hogy ennek a Jocinak nincs szüksége hitre. Mert pontosan tudja, hogy minden, amiről ma hisz valamit, holnap már a tegnapé lesz. Elmúlik. Mert semmi sem örök. Sem a bizalom, sem a hitetlenség, de még a hit sem tart egyetlen csillagközi pillanatnál tovább. Csak út. Csak a változás. S, hogy miért hiszem ezt, mert tudom. Hisz úton Vagyok.A kép forrása: http://pics-about.space/astronaut-on-fire-background?p=1