Nyugi, nem élvezek beléd.

Járok egy klubba. Tudod, ilyen beszélgetős megosztó kör. Önkeresők önszerveződő önismereti köre.

Önzőkör. Tanulságos.

Úgy játsszuk, hogy minden héten feldobunk egy témát, azután alá állunk. Vagyis inkább bele, hogy a lehető legapróbb darabjaira cincáljuk. Atomjaira. És nem csak a témát, de néha egymást is. Komolyan. Mivel ezek a szombati szeanszok – a nagy átlagtól eltérően – nem vezetett beszélgetések, és a moderátori jelenlét is csak minimális, nem ritka, hogy verbális erőszakba fulladunk.

Spirituális szakzsargonnal élve, beegózunk.

Pedig önkergető társaság révén, kis csapatunk nagy hányada tudatos embernek hazudja magát. Amennyire én látom – persze a többiek nevében nem nyilatkozhatok –  ez nagyjából olyan megnyilvánulásokban merül ki, hogy pölö sokan közülünk nem esznek húst, (legalább is mások előtt). Annyit meditálunk, hogy lassan összekeverjük az éber létet az ébrenléttel, egyensúlyra törekszünk önvalónk és az egónk között (de persze utóbbi jobban teszi, ha befogja a pofáját és kussol), tantrikus szintre emeljük a szerelmeskedést (a dugás már szóba sem jöhet), és olyan okosakat mondunk, hogy a cserepes fikuszok bólogatni kezdenek a közelünkben. Megáldjuk az ételt amit aztán felzabálunk, behangoljuk a teret ahol veszekedni fogunk, lótuszba ülünk, Tolle-t idézünk fejből, kiürítjük az elménket (“biztos, hogy törli mind a(z) huszonöt elemet?“), mantrákat mormolunk, hangtálból isszuk a szentelt ásványvizet, füstölő illatút fingunk, védjük a környezetet, megmentjük az állatokat, ritkábban egymást, még ritkábban saját magunkat is, és persze az égvilágon mindent elfogadunk úgy, ahogy van. Három teljes percig. Gyengébb napjainkon csak kettőig.

Szóval, bizonymondom, tudatos emberek vagyunk. Vasárnaptól péntekig. De a szombat, az más. A szombat a meztelenség napja.

Délután ötkor szoktunk kezdeni, tehát fél hétkor már mindenki jelen van, hiszen megtiszteljük felebarátainkat azzal, hogy nem váratjuk meg őket. (Tudatosság 1.0)

Ötkor kezdünk tehát, és ilyenkor még mindenki talpig jelmezben tündököl, éppen aktuális szerepét játszva, merhát bátran vállaljuk ugye, hogy vagyunk akik vagyunk. (Tudatosság 2.0)

Félhat. Téma feldob, akik kapja marja. Elindul a csacsogás, és felpörögnek az események, és hirtelen fénybe borul a helység, és kigyúlnak a glóriák, és mindenki megvilágosodik, és mindenki tudja a tutit, és mindenki megosztaná ezt mindenkivel, és mindenki egyszerre tenné, és mindenki meg is teszi, és egyszerre, és mindenkivel, és…és…és… (Tudatosság 3.0.1)

Hatra már a legtöbben jel-meztelenek vagyunk. A legmélyebb elfogadásból, előre megfontolt szándékkal, többrendbeli, csoportosan elkövetett egymás szavába vágásnak, és a csípőből kilőtt kizökkentő kérdéseknek köszönhetően, este hatkor már nyoma sincs a szerepeknek. Már mindenki meztelen. Csak éppen, most nem az önvalója, a belső béke végtelen csöndjében lakó, buddhai bölcsességgel bíró, letisztult, egységtudatban létező ‘isteni’ megnyilvánulása, hanem az egója van jelen. Teljes életnagyságban. (Tudatosság? Az meg mi a szar?)

Üdvözöljük önöket a fedélzeten. Mr. és Mrs. Ego, érezzék jól egymást.

Az egók petig teszik a dolgukat. Kábé este nyolcig legózunk a szavakkal, hihetetlen módszereket meg technikákat felvonultatva, és a legaljasabb trükköket bevetve, foggal körömmel kapaszkodva ‘saját’ igazunkba. Bezony, az ego nagy játékos, és legalább olyan szívós, mint egy lakótelepi csótány. Elpusztíthatatlan a kis rohadék.

Nyolc körül szokott elindulni a változás. Bólogatni kezdenek a fikuszok, elfogyni látszik a megszentelt ásványvíz, a glóriák fénye már fakulóban, egóék pedig mintha fáradnának. Csillapodunk. Szépen lassan mindegyikünk elcsitítja a benne élő spirituális kéjgyilkost, és végre valódi figyelemmel fordulunk a másik ember felé. Nagy lendülettel érkezik meg az egyensúly, és az est végéig már velünk is marad. Az ötlet, amely létre hozta az Anonim Buddhák Klubja–t, végre értelmet nyer. Felszínre kerül a mindenkiben ott lakozó bölcsesség. A tudás, melyet születésünktől – vagy még régebbről – mindannyian magunkban hordozunk. Az az egyszerű képességünk, amivel időnkét képesek vagyunk kispadra ültetni egónkat,  hogy amíg a kis dumagép csöndesen elszotyizgat magában, addig Mi megmutathassuk valódi lényegünket is.

Ez az, amiért az önzőkörbe járok. E folyamatot látom minden szombaton, aminek a végén mindig ott találom a nyugalmat, a megértést, az elfogadást, és a  felismerést. A felismerést, hogy a tudatosság nem azt jelenti, hogy világítunk a sötétben, vagy, hogy azelőtt tudnánk a választ, mielőtt elhangzana a kérdés. Sosem a válaszokért megyek, hanem a kismillió kérdésre érkező egyetlen igazi kérdésért, amelyre a választ talán csak hetekkel később, de az is lehet, hogy csupán évek múlva találom majd meg . Jó eséllyel önmagamban.

Addig pedig marad nekem az út.

Az út, amely úgy tűnik szépen lassan megtanít arra, hogy amikor egóink dugni mennek, már nem feltétlenül kell a másikba élvezni…